„Vihar dúl Szegeden” – pontosan 70 éve lobbant fel a forradalom lángja, és alakult meg a MEFESZ

Bár október 23-án ünnepeljük hivatalosan az 1956-os forradalmat, de nem mehetünk el amellett, hogy valójában pontosan 70 éve, Szegeden lobbant fel először a forradalom lángja! 1956. október 16-án, a szegedi diákgyűlésen fogalmazták meg azt a 12 pontot, amelyet aztán szétküldtek az ország egyetemeinek. Ezeket alapul véve született meg végül az a történelmi, 16 pontos követeléslista, amit a budapesti egyetemisták és főiskolások október 23-i tüntetésén olvastak fel.

Szeged világszinten is nagyon komoly hatásokat fejtett ki a forradalom idején. Már október 23-a előtt olyan címek szóltak rólunk, szegediekről, mint a „Vihar dúl Szegeden” vagy az „Ez a vihar a rendszer számára pusztító lesz, a nemzet számára tisztító”.

Az egész esemény, és a MEFESZ gondolata egy október 13-i levéllel kezdődött, amelyben egy budapesti hallgató azt írta szegedi barátjának, Lejtényi Andrásnak, hogy tiltakozzanak ők is az orosz nyelv kötelező oktatása ellen. Lejtényi a levelet éppen egy egyetemi bálon beszélte meg hallgatótársával, Kiss Tamással, és a báli hangulatban a helyszínen megkeresték Baróti Dezső rektort is. Baróti a következő napokban meghívta őket irodájába, és ezután írták ki október 16-ra a szervezet megalakításáról szóló röpgyűlést. Ebben több hallgatónak is kulcsszerepe volt, többek között:

• Kiss Tamás, joghallgatónak,
• Lejtényi András, joghallgatónak,
• Abrudbányai Iván, joghallgatónak,
• Aszalós János, TTK-s diáknak,
• Gönczöl Dezső, pedagógiai főiskolás diáknak,
• Vető Miklós, bölcsész hallgatónak,
• és Halász György, orvostanhallgatónak.

Mint egy korábbi cikkünkben is megírtuk, október 16-án vettek izgalmas fordulatot a történések, amikor a szegedi bölcsészkar Auditorium Maximum nagytermében a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) gyűlést tartott. A fent említett egyetemisták éppen oda tartottak bejelenteni a szakadást, akárcsak a DISZ vezetői, akik egy kicsit késésben voltak. Kiss Tamásék voltak tehát a gyorsabbak, az Aud Max-ba lépve pedig, miután látták, hogy nincs a katedránál senki, felálltak beszélni több száz diák elé. Mire a vezérkar a pártirodából odaért az egyetemre, gyakorlatilag már megalakult a MEFESZ, a késve érkező DISZ vezetést pedig csúnyán kifütyülték a teremből.

ILYEN SZEREPET JÁTSZOTTAK A SZEGEDI ESEMÉNYEK A FORRADALOM KITÖRÉSÉBEN

,,Nagy volt az elégedetlenség, előbb vagy utóbb kitört volna a forradalom. Az, hogy október 23-án történt meg, az egyértelműen a szegedi, október 16. és október 20. közötti események következménye. Az ország egyetemistái csatlakoztak a szegediekhez és nem fordítva. A szegedi követelések váltak a forradalom követeléseivé, sőt, ezek váltak Nagy Imre kormányprogramjává is. Demokratikus választások, szovjet csapatok elűzése, nemzeti jelképek visszaállítása – ezek egytől egyig a szegedi elvárások voltak” – fogalmazott korábban a Szeged365-nek Jancsák Csaba, az SZTE Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.

A MEFESZ alakuló gyűlését 1956. október 20-án nagy érdeklődés mellett, mintegy 1500 egyetemi hallgató és oktató jelenlétében tartották a szegedi egyetem Auditorium Maximumában. Itt fogalmazták meg először azokat a követeléseket, amelyeket napokkal később az 1956-os forradalomban is hangoztattak. Az ülésen az új hallgatói szervezetet a megjelent oktatók is támogatták: Baróti Dezső rektor felszólalásban de facto elismerte, hogy a demokratikus szervezet a szegedi egyetemi ifjúságot képviseli, Perbíró József jogászprofesszor pedig vállalta az ülés levezető elnöki tisztét.

Október 20-tól kezdve tehát az Aud Max volt a forradalmi események gócpontja. Október 23-án a bölcsészkar épületétől indultak az egyetemisták a Dóm térre, ahol már 500-an voltak. Innen a Szegedi Nemzeti Színházba vitt a forradalmárok útja, ahol pont előadás volt, így az utcára hívták a nézőket és a színészeket, hogy együtt a Klauzál térre menjenek. Itt Kaló Flórián (későbbi Jászai Mari-díjas színész) elszavalta a Nemzeti Dalt, Bicskei Károly pedig a Szózatot. A 23-i, szegedi tüntetés egyébként abszolút békés volt, az eseményeket követően hazamentek a résztvevők.

KÖRBEJÁRTÁK A SZEGEDI KOLLÉGIUMOKAT

A következő tüntetés október 24-én volt, amely szintén az egyetem épületétől indult. ,,A Kendergyárnál már riasztólövésekkel, könnygázzal, gumibotozással és vízágyúval várták a tüntetőket, akik kezdtek lázba jönni, az „egy forintos kenyeret, Rákosinak kötelet”, a „ruszkik haza” és a „vesszen az ÁVÓ” rigmusokat skandálva. Még aznap este az ÁVH-sok körbe járták a szegedi kollégiumokat és mindenkit agyba-főbe vertek, szégyen szemre a Kálvária sugárúti kollégiumban még a lányokat is” – emelte ki Jancsák Csaba, szegedi szociológus a korábbi cikkünkben. Október 25-re viszont lenyugodtak a kedélyek.

TÖBBEZRES TÖMEG A SZÉCHENYI TÉREN

Október 26-án azonban az egyetemről indulva, több ezres tömeg vonult a Széchenyi térre, hogy naggyűlést tartsanak – köztük diákok, munkások és egyetemi professzorok. Ekkor már Majsáról és Halasról újonc kiskatonákat vezényeltek Szegedre, akik lezárták a Széchenyi térre menő utcákat, a tömeg így nem tudott bemenni a térre. A nagykörúti gyárak felől a munkásokkal kiegészült tüntetők a Kossuth Lajos sugárúton befelé, látva az útzárat elfordultak az Anna fürdő irányába, majd be a Takaréktár utcába, melynek a főtér felőli végénél ismét az útjukat állta egy katonai osztag, Halász Gyula városparancsnok itt közölte Perbíró József professzorral, a megmozdulás vezetőjével, hogy a Széchenyi térre nem vonulhatnak a tüntetők, ha pedig mégis megpróbálják, közéjük lövet.

A felvonulók tömege eközben összetorlódott az utca végén, ekkor történt meg a szegedi sortűz. A figyelmeztető sortűz Schwartz Lajos ifjúmunkás életét oltotta ki. A golyó egyébként tényleg egy riasztó lövésből érkezett, a katonák a levegőbe lőttek, viszont a töltény gellert kapott valószínűleg egy traverzről. Ő volt az első szegedi mártír és további 17 személy is megsebesült.

GYŐZÖTT A FORRADALOM SZEGEDEN, DE GYORSAN JÖTT A MEGTORLÁS

Ezt követően az Ideiglenes Városi Munkástanács átalakult Szeged Város Néptanácsává, amely átvette a hatalmat a katonai közigazgatástól. Október 31-től az önkormányzati funkciókat a Szeged Városi Forradalmi Bizottság látta el, Perbíró József vezetésével. Az orosz intervenció a november 4-ről 5-re virradó éjszakán kezdődött. Ekkor érkezett meg Szegedre a szovjet harckocsioszlop, amely ellen néhány bátor forradalmi csoport kézifegyverekkel, az esélytelenség tudatában megkísérelt ellenállni. Másnap kiszabadultak a Csillag Börtönből az ott védőőrizetben lévő államvédelmisek, akik felfegyverkeztek és az orosz katonákkal együttműködve elkezdték a forradalomban részt vevő szegediek letartóztatását.

Perbíró Józsefet első fokon halálbüntetésre, másod fokon életfogytiglani
börtönbüntetésre ítélték, Kovács Józsefre halálbüntetés várt. Neki azért
kellett 32 évesen meghalnia, mert az ő vezetésével szedték össze és
vitték védőőrizetbe a Csillag börtönbe az ÁVH-sokat. A forradalmi események leverését a perek mellett rendszerszintű terror is követte: az embereket kirúgatták a munkahelyükről, és rengeteg diákot és oktatót ítéltek el csak a szegedi egyetemen. Ebben a véres történelmi környezetben fogant meg a hazaárulással induló Kádár-rendszer.

150 EGYETEMISTÁT ÉRT KÖZVETLEN MEGTORLÁS

Mint ismert, Szegeden közel 150 egyetemistát ért közvetlen megtorlás. Sokakat kizártak az összes felsőoktatási intézményből, másokat elhurcoltak (a rendszer szóhasználatával közbiztonsági őrizet alá kerültek), vagy börtönbüntetést szenvedtek. Az egyetemi oktatás 1956 decemberétől 1957 januárjáig szünetelt, ezután pedig kora tavasztól könyörtelen politikai vizsgálat következett az egyetemen. Az 1956-os szabadságharcot követően Kiss Tamás joghallgatót, a szegedi MEFESZ elnökét 1957 áprilisában letartóztatták, első fokon 8 év börtönre, másodfokon 5 évre ítélték; 1960-ban szabadult amnesztiával. Baróti Dezső, a Szegedi Tudományegyetem rektora 1 év börtönbüntetést kapott a forradalmi események alatti szerepvállalásáért. Perbíró József jogász professzort, az egyetemi tanács tagját, a Szegedi Forradalmi Bizottság elnökét 1957. február 18-án tartóztatták le, első fokon 15 évre, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, később az ENSZ-amnesztiával 1962-ben szabadult – írja az egyetem, ahol a napokban egy konferenciát is tartottak a témában.